Néha nagyon magányos. Valamiért úgy érzi, hogyha most eltűnne, az senkinek sem tűnne fel. És ha feltűnne mégis, csak legyintene egyet, és folytatná a saját életét. Vajon tényleg azt kapod, amit adtál? És ha így van, ő tényleg csak ennyire volt képes? Miért nem tud kiállni magáért?
 Volt egy barátnője, akit három éve ismert meg. Néha, vagyis talán kicsit többször mint néha, de rosszallóan nézte, hogy mit csinál. Aztán utánozással vádolta meg. De azért nem alaptalanul. De jól megvoltak. Ő mindig kiöntötte szvét-lelkét, és sosem vette észre, hogy a másik nem ezt teszi. Ő mindent elmondott magáról, a másikról viszont semmit sem tudott. A végén azt hitte, hogy a lány jó brátnője lett. Pedig nem így volt. Lhet, hogy az ő számára a másik felért egy legjobb barátnővel, de ez igazából nem volt több, mint egy felületes, és színtelen ismeretség. Amikor erre rájött, hidegzuhanyként érte a dolog. Hiszen úgy érezte, ő mindent megtett, a másiknak mégsem kellett. De eleinte nem volt szomorú. Csak dühös. Mostmár szomorú is. De úgy gondolja, hogy nem éri meg szomorúnak lenni e miatt. Csakhogy ez még nem változtat azon, hogy egyedül érzi magát. Talán egyszer majd jobb lesz. Talál helyette másik barátnőt. Hiszen mindenki pótolható, nem? Ez a lány biztosan.