Ülök a fekete ég alatt,
nézném a vakító csillagokat.
De a város nem engedi,
fényes csodáival az eget fehéríti.

Ülök a fekete ég alatt,
nekem már csak a zeném maradt.
A fülemben szól piros vezetéken,
Angolul van, nem értem.

A szomszéd terasz mi eddig közelinek tűnt,
Távolodik, de a két ember aki elébb eltűnt
valósnak látszik, s most újra itt van,
Lejátszóm lemerült, hallom őket e pillanatban.

Előttem kedvenc fám sötétbe takarva,
Odáig nem ér el a gyertyák lángja.
Annyi mindent írnék még,
Mondjuk, hogy verset írni csak sötétben tudok,
hogy hullanak könnyeim, s nem tudom miért,
Hogy néha szívesen meghalnék,
mert fáj elismernem:
Nem tettem olyat, amiért tudnod kéne nevem.