Ez egy nyolcadik elejéről előkerült fogalmazás. A téma az volt, hogy mi történne az osztályunkkal, ha egy lakatlan szigetre, vagy valami olyan helyre kerülne, ami el van zárva a külvilágtól. Nem vagyok túl büszke erre, mint már írtam sokszor, nem vagyok jó fogalmazásban, de azért olvassátok, ha valakit érdekel. xD

Teljesen átlagosan indult február 9. , egy hétfői nap. A 8.c osztály tagjai még félálomban kóvályogtak a kémiaterem elé, egy újabb fantasztikus órát várva a tanárnőtől... Senki sem gondolta, hogy ez az óra megváltoztatja mindenki életét.
Becsöngetés után Tóth Vera tanárnő viharzott be. Nem igazán figyelt fel rá senki, merthogy mégiscsak reggel van, és az osztályfőnök máskor is toppant már be teljesen váratlanul. Na jó, talán egyszer ezen kívül.
- Jó reggelt gyerekek, elnézést, hogy megzavarom az órát, de egy nagyon fontos közlendőm van! - a tanárnő szokatlanul izgatott volt - Az osztály megnyerte az iskola pályázatát, miszerint elutazhat Indonéziába három hétre!
Hirtelen mindenki felemelte a fejét, és rögtön kiszállt a szeméből az álom. Indonézia, na ja! Szép is lenne!
- Tanárnő, ez nagyon rossz vicc! - szólalt meg Dávid.
- Légyszíves ne szóljon közbe senki, hogy ne menjen el az idő az órából. Azt hiszem Dávid, ez így korrekt a kémiatanárotokkal szemben. Tehát! Ez egyáltalán nem vicc! Egy a bökkenő: az iskola egy kicsit kicsúszott a határidőből. Az indulás időpontja ma este 20.00, Ferihegyi repülőtér. Mindenki egy darab utazótáskát, és egy kisebb táskát hozhat, több nem fér, és nem is praktikus. A szülőkkel körülbelül 5 perce fejeztem be a megbeszélést, mindenki el van engedve. Az utolsó órát talán megszerezhetem nektek, hogy mindenki bepakolhasson és visszaérkezhessen fél ötre az iskola elé. Busszal megyünk, majd repülő, és irány Jakarta! Na, remélem mindenki felírta, szép napot!
Ezzel a tanárnő ki is sétált a teremből. Kellett egy kis idő, mire mindenki felocsúdott. Mi volt ez? Pályázat? Pakolás? Repülőgép? Három hét szünet?! És csak így?!! Normálisak ezek?
- Indonézia? Mi van? - mondta Lilla Fruzsinak - Hát ez...nem tudok mit mondani.
Innentől kezdve nem lehetett bírni senkivel. Egyfelől mindenki örült, ki ne örülne 3 hét szünetnek, pláne egy másik kontinensen? Másfelől viszont senki sem tartotta normálisnak a helyzetet, mivel az iskolának még vakolatra sem volt pénze eddig, most meg simán kiküldenek egy teljes osztályt Jakartába.
Végül is mindenki ott volt az induláskor, és a repülőre való felszállás is probléma nélkül ment. Elég hosszú út állt előttük. Hamarosan felszállt a gép. Még a legaktívabb emberek is elaludtak egy idő után, éjfélre már senki sem volt ébren.
Körülbelül 5 órával később azonban baljós dolgok történtek. Megszakadt a kapcsolat a központtal, elromlott az irányítóegység, és a pilótának fogalma sem volt róla, hogy mit csináljon. A z utasok még nem ébredtek fel, de jobb is volt, ha nem tudnak semmit és azt hiszik, minden rendben van. Megpróbálkoztak a műszerek megjavításával, de nem sikerült.
Mintha csak egy idióta akciófilm lenne. Reggel hat órára, körülbelül két órával a leszállás előtt minden műszer megbolondult, bekapcsolt a vészjelzés, és a gép zuhanni kezdett. Erre aztán mindenki felriadt, és mindenkin eluralkodott a pánik.
- Gondolhattuk volna, hogy valami nem stimmel. - sírta el magát Zsófi - Mindenki meg fog halni! Aki nem a repülőn, majd a tengerben. Vagy felzabálják a cápák. Semmi esélyünk!
- Miért pont velünk történik ez?! - akkora volt a félelem és a kétségbeesés, hogy szavakba sem lehet önteni.
Mindenki sikítozott, és még az is imádkozott, aki eddig még templomba sem tette be a lábát. Egy 70 év körüli néni el is ájult valahol elöl.
A gép megállíthatatlanul zuhant lefelé, és nemsokára földet is ért. Nagyon nagy szerencséjük volt az utasoknak, mert szigetre zuhantak le. Legalábbis annak, aki túlélte. A gép első része ugyanis teljesen megsemmisült. Az emberek fele meghalt. Az osztály nagy része hátul ült, és ők kisebb-nagyobb sebekkel túlélték a zuhanást.
Varga, Ákos, Dorka és Bebi ébredt fel először. Amikor körülnéztek borzalmas látvány tárult a szemük elé. Roncsok és hullák mindenütt. Először is megpróbálták összeszedni azt, aki még él. Ez még a pániknál is előbbre való volt. Annán, Tomin, Márkon és Bellán kívül mindenkit ki tudtak szedni a gép maradványai közül. Az elöl ülőkből, tehát az osztályon kívüli utasokból és az Osztályfőnökből nem maradt semmi.

- Egyáltalán lehetséges ilyen? Elmegyünk nyaralni, erre kikötünk egy lakatlan szigeten semmi nélkül és öten máris meghaltak! Nem is beszélve azokról, akiket nem ismertünk! - Három óra telt el az óta, hogy a repülőgép lezuhant, és a srácok magukra maradtak egy (úgy tűnik) lakatlan szigeten. Amikor mindenki összegyűlt úgy döntöttek, hogy beljebb mennek, mert a vérben úszó tengerpart nem volt éppen felemelő látvány. A szigeten nem láttak semmi különlegest, a part homokos volt, és rögtön utána egy sűrű erdő kezdődött.
Pár perc bolyongás után találtak egy tisztást egy patakkal, és úgy döntöttek, hogy leülnek és megbeszélik, hogy mihez kezdjenek egyáltalán.
Zsófi kezdett el beszélni. - Oké fiúk lányok, nem akarok még jobban elkeseríteni senkit, de elég kilátástalan a helyzetünk. Most az a legfontosabb, hogy együtt maradjunk, és berendezkedjünk ezen a helyen. Ha nagy szerencsénk van megtalálják hol zuhant le a repülő, és megmentenek minket.
- És vissza kéne menni a géphez összeszedni a dolgainkat...meg hátha maradt valami ehető. - Szólalt meg Szasza.
- Én nem fogok visszamenni a hullák közé! - kiáltotta Réka.
- Muszáj, különben éhen halunk! Nameg ott vannak a ruháink és egy csomó fontos dolog!
- Szerintem aki nem akar odamenni annak nem kell.
Most Peti vette át a szót. - Rendben, akkor csapatokra bomlunk. Az osztály egy része elmegy a partra a cuccokért, egy másik elindul felfedezni a szigetet, és páran itt maradnak, mert ez a hely elég jónak tűnik ahhoz, hogy letáborozzunk.
Ezt mindenki jó ötletnek tartotta. Vagy tízen elindultak a roncsok felé, és még tízen pedig be a sziget belseébe. A táborhelyen maradtaknak az volt a feladatuk, hogy tüzet gyújtsanak, hogy mindenki visszataláljon.
Mire kiértek a partra megérkezett a dagály, és jó pár hullát és repülőmaradványt sodort magával a tengerbe. Sietniük kellett, ha vissza akarták szerezni a dolgaikat.
A csomagtérbe bemászni nem volt egyszerű. Végül is sikerült kifeszíteni az ajtót, és megtalálták a bőröndöket. A többség egész jó állapotban volt. Az volt a terv, hogy mindet kiveszik és elszállítják a táborba, de mindenki csak a saját cuccaival törődött.
- De király, megvan a hajvaxom! - Kiáltott fel Szabolcs.
- Nagyon örülök, de most told ide a hátsód és segíts! - Csattant fel Baukó.
- Minek? Úgyse találunk semmit. inkább keressünk kaját!
- És mégis hogy gondolod? Fejbe versz egy mókust a deszkáddal?
- Jól van, nyugodjatok le! - Szólt közbe Dia - Előbb fogunk kaját találni a gépben mint az erdőben, szóval tényleg segíts Szabi!
Egy szó mint száz, ez a csapat nem járt szerencsével. Az összes élelem szétfolyt és összenyomódott a becsapódáskor, azonkívül a konzervekben meg csak pacal és répafőzelék volt (a fapados osztályra csak ez jut), amit senki sem evett volna meg, szóval otthagyták az egészet. Ezen kívül annyit veszekedtek, hogy a dagály elsodorta a fél repülőt. Amit ki tudtak menekíteni az 5-6 bőrönd, a pilótaülés szivacsa, és pár függönyfoszlány, hogy legyen mivel takarózni éjszaka.
Amikor a többiek meglátták, hogy mit hoztak, nagyon dühösek lettek.
- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy ennyi volt, amit össze lehetett szedni abból a nyomorult gépből?! - Alex tényleg megpróbálta megőrizni a hidegvérét...már ha volt neki egyáltalán.
- Hát...de. Így sikerült. - Mondta a legnagyobb nyugalommal Ákos.
Alexnál ekkor szakadt el a cérna, és teljes erőből hasba rúgta Ákost. Az a földre esett és görcsösen szorította a gyomrát.
- Bocs, így sikerült. - Mondta Alex, és leült egy fa alá.
- Ez durva volt. - Mondta Bui Dani. - Ha így folytatjuk, hamar kinyírjuk egymást.
A második csapat is elég szerencsétlenül járt. Még délelőtt indultak el vagy tízen, és estére 4 ember jött vissza.
Pohl Dani futva közeledett a tűz felé, és közben vadul hadonászott a kezével. Látták, hogy mutogat valamit, de túl messze volt ahhoz, hogy hallják is. Amikor közelebb ért meghallották, hogy azt ordibálja, hogy oltsák el a tüzet.
- Hol vannak a többiek Pohl? - Szegezték hozzá az első kérdést.
- Egy csomóan meghaltak. Dóriék meg jönnek, csak lassan. Én előre futottam, hogy szóljak, hogy el kell oltani a tüzet. A sziget hemzseg a vadállatoktól. Holnap reggel azonnal odébb kell állnunk, különben elevenen fognak széttépni a tigrisek.
- Hülye vagy? Itt nem élhetnek tigrisek!
- Tőlem itt maradhatsz és megnézheted őket a saját szemeddel. Csak aztán ne nekem sírjál, ha nem lesz meg a fél lábad. Nem sokkal az után, hogy elindultunk, Árpi talált egy bokrot, ami tele volt zöld bogyókkal. Azt mondta, hogy ehető, és fel is zabálta a felét. Fél órával később tiszta sárga lett a feje.
- Szóval mégse volt ehető...
- Na ja. Pár perc múlva össze is esett, és nem kelt fel többet. Erre mindenki bepánikolt. Jöttünk volna vissza, mert elegünk lett az egész kalandorosdiból, de olyan sűrű az erdő beljebb, hogy nem láttuk a füstöt. Bolyongtunk össze-vissza, míg végül találtunk egy helyet a sziget másik felén, ami tele van gyümölcsökkel. Banán, narancs meg mindenféle ehető dolog. Még majmok is vannak! Meg is örültünk neki, és annyit ettünk, amennyit csak tudtunk. Aztán jöttek a tigrisek. Bár most, hogy így visszaemlékszem, lehet, hogy nem azok...inkább nagyra nőtt vadmaacskák...
- Pohl, az azért nem ugyan az...
- Hagyj már lógva! Szóval az történt, hogy jöttek ezek a VADÁLLATOK...így jó lesz Eszter?!...és mi meg elfutottunk. Vagy öt embert elkaptak, de Dóri, Szasza, Dávid meg Peti túlélte. Látod, ott jönnek!
- Nem mondta az a hülye, hogy oltsátok el a tüzet?! - Ez volt Dávid első mondata.
- De, Vivi éppen vizet hoz.
- Ja, akkor oké. Kinyírták Titit! Szemetek!
- Őt is? Ez így nagyon nem lesz jó.
- De a PSP-je megvan ugye? - Kérdezte Bui Dani lényegre törően.
- Mekkora állat vagy! - Mondta Lili.
- Jól van, elég volt, folytasd Pohl! Már elkezdted mesélni a sztorit, nem? - érdeklődött Peti.
- Na igen! Szóval futottunk a tigrisek elől és...
- Akik vadmacskák... - Eszternek muszáj volt pontosítani a dolgokon.
- Kuss!
- Jól van na...
- Szóval futottunk, és egyszer csak kiértünk az erdőből. Páran rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó, és irányt változtattunk. A többiek már nem tudtak követni, mert a tigrisek már ott voltak a nyomukban.
- És a következő pillanatban rájuk ugrottak.
- Már nem tudtunk segíteni...
- Igen. Így menekültünk meg. De már csak idő kérdése, hogy mikor jönnek rá, hogy itt vagyunk. Vagy már tudják is...
- A sötétben nem tudunk mit csinálni. Itt kell maradnunk reggelig.
- És kik is mentek veletek? - Kérdezte Bebi.
- Attila, Laura, Dorka és Varga. Ők mind meghaltak.
- Másszunk fel a fákra!
- A macskák tudnak fára mászni te idióta!
- Ez mégse olyan rossz ötlet! Vagy tudsz jobbat? Inkább a fán alszom, mint a földön!
- Csinálj amit akarsz! Én majd futok, vagy valami. Egy fáról nem tudsz elmenekülni ha jön a tigris vagy mi a rák ez! - Szabinak most az egyszer tényleg igaza volt. Abban egyeztek meg, hogy két-három ember minden éjjel virrasztani fog, és ha jön a vadállat, majd futnak. Legalább is ma éjjel mindenképpen. Később majd csinálnak lándzsákat.
Mondanom sem kell, hogy ez a terv nem vált be. Éjszaka csakugyan előjöttek a tigrisek, akiket a virrasztók nem láttak meg a sötétségben. Valaki mondta is, hogy nem kellett volna eloltani a tüzet, mert az állatok félnek tőle. A gyerekeknek felrémlett, hogy ebben tényleg van valami, de a nap már régen lement, és nem tudtak új tüzet gyújtani.
A tigrisek egyszerre támadtak, hatalmas ordításuktól mindenki felriadt. Aki össze tudta szedni magát az elfutott, de még úgysem volt biztos, hogy megmenekül.

Bui Dani úgy futott mint még soha. Halotta az osztálytársai sikítozásait a háta mögött, de most csak magára tudott gondolni. Ő még megmenekülhet, ezért most nem szabad megállnia... Végre talált egy olyan bozótost, amibe egy tigris nem tudna bemászni, ő viszont tökéletesen befér. El is indulta sok szúrós ág között. Hirtelen valaki felsikoltott.
- Tűnj innen te büdös dög!
Felismerte Lilla hangját, de mielőtt szólhatott volna, a lány leütötte valamivel. Lilla csak ezek után jött rá, hogy nem tigrist talált el.
Reggel együtt indultak vissza a táborhelyre. Amikor odaértek még borzalmasabb látvány fogadta őket mint előző nap a zuhanás után.
- Hát ennyit az osztályunkról.
Mindketten sírni kezdtek, és teljesen tanácstalanok voltak. Ha egy napig harmincan nem tudtak életben maradni, akkor ketten semmire sem fognak menni.
Hirtelen egy hatalmas dörrenés hasított a levegőbe.
- Ez egy fegyver volt! Megtaláltak minket!
A két gyerek olyan gyorsan rohant a part felé, amennyire csak tudott. Lassan meg is pillantottak egy nagy hajót, és a parton vagy tíz embert.
Lilla és Dani eldadogta a tiszteknek angolul, hogy ők a túlélői a tegnapi tigrislakomának, és nagyon leköteleznék őket, ha felszállhatnának arra a hajóra. Az egyik tiszt azt mondta, semmi akadálya, azonnal indulhatnak. Úgy mellékesen körülbelül egy órával a hazaérkezés előtt nagy vihar támadt, és a hajó elsüllyedt. Így lett vége az indonéziai álomútnak...az utazási iroda tulajdonosa azóta az utcán koldul egy kis apróért.

2008